Serebra: Lelki evolúció

Az emberi evolúció technikai civilizációra keresztelt szakasza lassan véget ér. Külső világunkban létrehozott eszközeinkkel atomok belső tereit vizsgáljuk, vagy távoli galaxisokat fürkészünk - ahogy tetszik. Lehetőségünk végtelen… Kifelé egyre mélyebbre és egyre távolabbra fókuszálunk - pedig fejlődésünk jelenleg kibontakozó lépcsőfoka már a befelé tekintésről szólna. Egyedi lényünk megismeréséről. A tudatos önfelfedezésről. Arról, hogy magunkba tekintve rátaláljunk saját erőforrásainkra és tudatossá tegyük eddigi ösztönlétünket, Életté a létezést. S hogy hol tartunk általánosságban, egyedi fejlődésünket tekintve, jelenleg? Soren Kierkegaard, „Vagy-vagy” című művét olvasva kellett ráeszmélnem ismét arra, hogy többségünk itt, a XXI. században, még mindig előemberként viselkedik. A külső változott, a mozgatórugó azonban a régi. Naponta visszacsúszunk egy fél-álomszerű tudattalan vegetációba, és hagyjuk, hogy ösztöneink, vágyaink uralják zombi-életünk. Bár evolúciónk megajándékozott bennünket egy bonyolult gondolkodási folyamatokra képes agykéreggel, ezt csupán elvont, virtuális feladatok megoldására használjuk. Ideje lenne integrálni agyunk különböző részeit – tudatosan érzékelni, és tudatosan Élni végre!

A regresszió persze sokkal könnyebb egy olyan társadalomban, mely maga is minden eszközzel arra törekszik, hogy a tudatot tompítsa, a vágyakat erősítse s így fenntartsa a jól irányítható csorda szellemet. Ez az érdeke. Talán az individuum jól látja (vagy nem is látja, inkább csak érzi) előre kéne lépnie nem hátra, a körülmények valahogy mindig úgy alakulnak, hogy erősítik benne hedonista életszemléletét s eme ördögi körből egyre nehezebb kilépni. Erőt kellene vennie magán… szembenézni árnyékaival, hogy fejlődhessen… le kéne mondania néhány felszínes vágyának kielégítéséről… de nem erre nevelték, nem erre szocializálták s jó darabig még az igény sem fogalmazódik meg benne, mert nem tudja: lehet másként is élni! A tudatlanságot, jobb esetben a felszínes tudást hagyták rá örökül. Saját, egyedi fejlődésében ez aztán nem nagyon segíti. Pedig a továbblépés feltétele a személyiséggé válás, az elkülönülés a csorda e tudattalan szellemétől. Nevezhetjük elmagányosodásnak is (ahogy Jung hívja), esetleg kétségbeesésnek, mint ahogy Kierkegaard nevezi. Véleményem szerint ez a spirituális krízis megfelelője, amikoris megkérdőjeleződnek korábbi értékeink, megszakadnak korábban olyannyira kedvelt kapcsolataink, hiábavalónak látjuk életünket, s úgy érezzük a többiekhez képest abnormális emberekké váltunk… Valóban: kétségbeesésünk jogos, s - bár depressziós óráinkban ez nem tesz bennünket boldogabbá – jó jel további életünkre nézve feltéve, ha rájövünk tulajdonképpen mi is az igazi oka belső káoszunknak és elkeseredésünknek, mert a továbblépés egyáltalán nem törvényszerű. Ha nem tanultunk azokból a leckékből melyekkel életünk, sorsunk szembesített, korántsem biztos, hogy egyszer majd túl tudunk lépni ezen a mélyponton. Sok embert ismerek, aki e fázisban időzik már hosszú évek óta…  A tragédia az, hogy „visszafelé hiába tekint, s próbál egy-egy pillanatnyi élvezetet újra előhozni a múltból: ő már nem ugyanaz, egyetlen körülménye sem ugyanaz így élvezete sem lehet ugyanaz – nem elégül úgy ki, mint régen. Belül valami mély, megfoghatatlan hiányérzet, űr marad”*. Szelleme keresi a fényt, de a pillanatnyi perc-emberke tovább játszaná a csalást, felszínes látszat-életét… olyan kényelmes ez a már jól kitaposott ösvény… isteni önvalója azonban másra vágyik! Arra, hogy felfedezzék. Az úton előbb-utóbb rá kell eszmélnünk valódi magunkra, le kell vetnünk minden álarcunkat, melyeket e végtelen színpadon életeink során felöltöttünk. S lelkünk örök fénye felragyog. Idáig azonban fájdalmas út vezet. Fájdalmas, mert nem könnyű szembenézni hibáinkkal, negatív jellemvonásainkkal, elpocsékolt életünkkel (életeinkkel), kínos-kínzó tapasztalatainkkal s a sérülésekkel, melyeket másoknak vagy önmagunknak okoztunk. Márpedig ez a szembesülés elkerülhetetlen ahhoz, hogy képessé váljunk a valódi Szeretetre… mert „aki nem tud szeretni, az mindenki közül a legszerencsétlenebb…”*

 

Életünk minden pillanatában döntéseket hozunk. Fontos tudatosítani magunkban, hogy mivel pillanatnyi döntéseink meghatározzák a jövőnket, törekednünk kell helyes döntéseket hozni... Ez nem azt jelenti, hogy jó döntéseket hozunk, csupán annyit, hogy ami mellett elhatározzuk magunkat, azért fel kell tudnunk vállalni a felelősséget. Tisztában kell lennünk annyira önmagunkkal, hogy mint autonómiával rendelkező, önálló lény meg merjünk nyilatkozni a világban, s ne adaptálódjuk a folyton változó külső körülményekhez. Válassz! Pontosabban: tudatosan válassz, mert a tudattalan választás, nem is választás. Sok ember él ma abban a hitben, hogy életének minden részletét szabadon választja. Ez azonban nem más, mint önáltatás és léthazugság.

„… szomorú, hogy oly sokan élnek csendes elveszettségben; … kiélnek önmagukból, mint árnyak elenyésznek, halhatatlan lelkük semmivé lesz… már akkor elenyésztek, mielőtt meghaltak volna. Nem élnek sem így, sem úgy…”*

 

Egy esztétikai világban vergődünk, ahol csupán az élvezetről szól az élet… s ahol a szépség a legfőbb dolog. „Ám e szépség szerfölött törékeny”*! Ráadásul legtöbbször csupán külsőség: egy szép ruha, egy jó smink esetleg professzionálisan dolgozó plasztikai sebész munkája. Az emberek „puccba” vágják magukat, parfümöt borítanak a nyakukba, hogy elfedjék belső rothadásuk jeleit. Csak a külső fontos… esztétikusnak kell lennie… De mi van a sok testi-lelki-szellemi szennyel odabent? Ez majdnem mindenki számára másodlagos, harmadlagos… utólagos dolog. Kár, hogy még nem ismertük fel egyetemlegesen: alapos nagytakarításra van szükségünk mielőtt továbbmennénk! Nem léphet be Isten országába az, aki Föld „porától” meg nem tisztult. Ehhez bizony nem elegendő tollseprűvel leporolni magunkat!

„ …  Mindig önmagad felett lebegsz, de a magasabb éter, a finomabb szublimátum, melyben elpárologsz, a kétségbeesés semmije… s magad alatt ismeretek… sokféleségét látod, melyeknek azonban semmiféle valósága nincs a számodra”*…

Szívjuk magunkba az információkat, de használni képtelen vagyunk a bemagolt ismereteket – halott tudással tele a fejünk. Lelkünk temploma pedig üres. Üres, mert nem vagyunk jelen saját életünkben. Nem tesszük magunkévá tapasztalatainkat, hibáinkat letagadjuk, tévedéseinket meg nem történtté tesszük s így megfosztjuk önmagunkat az előrelépés lehetőségétől. Nem akarunk tanulni – még saját ballépéseinkből sem.

„… életed kétségbeesés. Mások elől elrejtheted, ám önmagad előtt nem tudod elrejteni! … Mitől félsz? Hiszen nem kell más embert megszülnöd, csakis önmagadat!”*

 „…Ess hát kétségbe, és könnyelműséged soha többé nem fog arra késztetni, hogy nyugtalan szellemként, kísértetként vándorolj egy olyan világ romjai között, mely számodra elveszett. Ess kétségbe és szellemed nem fog melankóliától nyögni… a világ ismét szép és boldogító lesz számodra - bár más szemmel nézel rá, mint korábban -, és szellemed szabadon fog szárnyalni a szabadság szféráiba…

Szakítsd ki magad az illúzióból és egy fél-kétségbeesés álmából, hogy ráébredhess…”* lényed csodálatos valóságára…

 

Én törekszem a tudatos választásra. Ezeket a választásokat jelen szerepszemélyiségem nem mindig éli meg kellemesnek, de – mivel nincsenek véletlenek – tudomásul veszem, hogy élethelyzetemből valamit tanulnom kell. Ehhez teljes lényemmel benne kell élnem abban és felelősséget vállalni Önmagamért… Megtanultam, hogyha alázattal elfogadom az Élet tanításait, érettebbé, teljesebbé válhatok, s „jutalmul” új utakat kínál fel az Ég. Olyan utakat, melyek előre visznek a fejlődésben, sohasem hátra! Így hát én is azt mondom: rendkívül fontos a választás. Mégpedig az időben történő választás, mert itt ebben a dimenzióban az idő lineárisan halad s nem ülhetünk fel olyan szekérre, amely már messze jár. Hogy mikor, minek jött el az ideje csupán belső, isteni lényünk tudja. Figyeljünk hát befelé, s meghallhatjuk azt a bölcs irányítást, mely segít bennünket eligazodni sorsunk, életünk kusza szövetében.

 

„Aki keres, talál. s a zörgetőnek megnyittatik.”- mondja a Szeretet Mestere. Keress és válassz, mert csak az önmagát ismerő, döntéseiért felelősséget vállalni tudó ember találhatja meg azt a belső kincset, mellyel továbblépve beteljesítheti valódi, lelki evolúciós feladatát e bolygón…

 

*Az idézetek Soren Kierkegaard, Vagy-vagy című művéből származnak

 Serebra