Beszélgetés vitéz Szentiványi János nyugállományú repülő alezredessel a II. világháborúról

A Hunyadi utcában volt a légierő parancsnokság. A jelentkezők többsége nem felelt meg, egészen apró problémák miatt, mint pl. szemtengely ferdülés, tyúkszem, de nekem szerencsére sikerült. Az utolsó próba volt nagyon emlékezetes, mert levittek egy tornaterembe minket. Átöltöztünk, felvettük a ruházatot, és egy hátizsákot, 2 téglával. Futnunk kellett, majd létra, mászás, kúszás és futás tovább. Az orvos azt mondta, addig fussunk, amíg bírjuk. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy magamtól abbahagyjam, inkább meghaltam volna . Nem tudtam, hány kört kell bírni, hogy megfeleljek. A 7.-nél már csak ketten maradtunk, a másik srác is feladta, én még futottam, el az orvos előtt. Megállított és megkérdezte, hogy bírnám-e még. Mire én, hajjaj, hát persze. Ekkor lettem pilóta. 4500 jelentkező volt összesen és ebből 200 főt vettek fel, hogy Olaszországban kiképzést kapjon. Mi jelentettük az új légierő repülőgépvezetői csapatát és 90-en tiszti állományba kerültünk. Először itthon gyalogsági kiképzésen vettünk részt, siralmas körülmények mellett, szalmazsákok, poloskák között, de fiatalok voltunk, kibírtuk. Majd, október 5-én elindultunk Olaszországba. 3 nap, 3 éjjel utaztunk, egészen le délre. Nem volt túl kényelmes, sem hálófülkés, de megoldottuk. Rájöttünk, hogy a csomagok nagyon jól érzik magukat a földön is, így felváltva aludtunk egy-egy órát fönt, a csomagtartón. Hajnalban érkeztünk meg és hatalmas meglepetés ért minket. Egy óriási palazzina, így hívták az épületkomlexumot, 3 hatalmas zeppelin hangár, 3 pályás repülőtér, a szobákban hófehér csipketerítővel leterített ágyak, kombinált szekrény, rugós ágy, nem szalmazsák, a mosdóban mindenhol csempe és ragyogás. Az étteremben pincérek, hatalmas üvegasztalok. A csajkás világ után ez egy igazi meglepetés volt. Egy évig voltam ott és ez alatt olyan karbantartó, fegyelmező gyakorlatokat kaptunk, mintha idegen légióban lettünk volna.
„Egyébként, ami a baleseteket illeti, a tanfolyam szerencsésnek mondható, mert a növendék-létszámhoz viszonyítva a géptörések száma az átlagos alatt maradt, annak ellenére, hogy kisebb-nagyobb géptörés elég gyakran előfordult. Ilyenkor a készenlétben álló szolgálat pillanatok alatt a tetthelyen termett és a gépkocsi-vontatmányként rendszeresített "tepsire" pakolva az esemény kárvallottját, a hangárokban létesített roncstelepet gazdagította a javításig. Az olaszok elmondása szerint volt olyan dél-amerikai tanfolyamuk is előttünk, amelyen nem csak a géptörések száma volt többszöröse az átlagosnak, de gyakran előfordult, hogy a növendék egyszerűen kiugrott ejtőernyővel, mert esetleg dugóhúzóba perdült a repülőgép egy elhibázott műrepülési figura során.” (idézet A MAGYAR KIRÁLYI LÉGIERŐ DÉL-OLASZ REPÜLŐ TANFOLYAMA CÍMŰ ÉLMÉNYBESZÁMOLÓBÓL)

A repülőkiképzést az olaszok végezték. Nagyon megedzőttünk, ma sincs hála istennek semmi bajom. 89. évemben vagyok, jól tartom magam. Nem érzem magam öregebbnek, mint 50 éves koromban. Gondolom ezt alapoztam meg, 18-19 évesen, mert a szervezetem nagyon erős, ellenálló lett.

- Ezek szerint Olaszországban ült először repülőgépen?

Igen, Breda 25-ön. Egy alkalommal, Romeo 41-en repültem, az oktatómmal. A gép kétüléses, kétfedelű nyitott gép volt, nagy csillagmotorral elöl. Az első pár iskolakör után készültünk leszállni, 50-80 méteren lehettünk, amikor hirtelen nagy csattanás, füst és lezuhantunk. Kiderült, hogy egy másik gép, Hargitai Karcsi bajtársammal, csúsztatott, de nem látták, hogy mi alattuk vagyunk, reánk szálltak. A földön, egy lezuhant roncs alatt feküdtem és néhány másodperc múlva már a gép mellett álltam, semmi bajom nem volt. Jöttek a mentőautók, startkocsik. Senkinek nem lett semmi baja. Erről írtam is egy élménybeszámolót, az a címe “A magyar királyi légierő dél-olasz repülő tanfolyama (DRT)”. Nagyon hívő lélek vagyok. Sok esetben fordult elő, hogy a gondviselésnek köszönhetően maradtam életben.

Olaszországból, 1939 októberében jöttünk haza. A börgöndi repülőtérre kerültem, egy hónapos gázkar átképzésre. Az olasz gépeken a gázt húzni kellett, Magyarországon pedig ráadták. 4 évig voltam Börgöndön oktató, a Repülő Harckiképző osztály állományában. Mi már kiképzett repülőgépvezetőket részesítettünk magasabb fokú harckiképzésben; vadász-, bombázó-, felderítő feladatokra, a kiképzésben részt vevők beosztásának megfelelően. Repülő pályafutásom alatt 34 repülőgéptípus repülésére volt jogosításom. Ezen felül nagy lehetőséget arra, hogy minden évben 550-580 órát tudjunk repülni. Sok növendékem volt és azért voltam jó oktató, mert hagytam az illetőt repülni. Az utolsó pillanatban javítottam csak ki a hibákat, soha nem kiabáltam velük, így ők maguk jöttek rá a legjobban, mit hibáztak.

1945. március 29-én az oroszok már itt voltak 5-6 kilométerre tőlünk és mi Szombathelyen kaptuk az áttelepülési parancsot, Ausztriába. A város felől fújt a szél és a repülőtér szélétől mintegy 100 méterre már házak voltak. A pálya végén húzódott az országút, ami tele volt katonai járművekkel. Már éppen elemelném a gépet, amikor nagy csattanást hallottam. Behúztam a futót, már a levegőben voltam és így lebegtem át az út fölött. Egy perc múlva már a város felett voltam, az átesési sebesség határán. Nem láttam semmit, mert ömlött a fekete olaj a szélvédőre. Megnyomtam a lemosó gombját, de még így is csak oldalra tudtam kilátni. Az átesési sebessége a Messerschmittnek kb. 160 km/óra volt, én 180-nal lafogtam város felett, 20-30 méteren. Sikerült elhagynom a lakott területet, majd 1 perc múlva leállt a motor. Ha ez az 1 perc mentőöv nincs, a házak közé csapódva a túlélés lehetősége megszűnt volna. Mint utóbb kiderült, hajtókar szakadás miatt csökkent le a teljesítmény és végül állt le a motor, de egy sikeres kényszerleszállással fejeződött be a kaland.

Egy másik alkalommal vártuk a további úticél és a küszöbönálló áttelepülés elrendelését. Eközben eszembe jutott, hogy ki kellene használni az utolsó lehetőséget arra, hogy betömethessem az egyik fogamat, mert Magyarországot elhagyva, ez már körülményesnek látszott. Ezért aztán kihasználva a pillanatnyi nyugalmas állapotot, Nemere Rudi barátommal együtt engedélyt kaptunk, hogy egy alkalmi járattal beugorjunk a városi kórház fogászatára.
Sorra kerülésünkre várva egyszerre csak megszólaltak a szirénák. Légiriadó! Mindenkit az alagsorba tereltek, bennünket csak az egyenruha mentett meg az ideiglenes pincelakás lehetőségétől. Határozott fellépésünkre kiengedtek az épületből. Futólépésben trappoltunk a kórház kertjének a kapujáig, amely viszont zárva volt! Mit volt mit tenni, átmásztunk a kerítésen és szapora léptekkel igyekeztünk mihamarabb elhagyni a teljesen elnéptelenedett várost. Már a külvárosban jártunk, amikor északi irányból megjelent a magasban egy 50-60 gépböl álló ellenséges kötelék, egyenesen felénk tartottak. Futás!. .. A helyzet már igencsak vészjóslónak látszik! A kertváros utolsó házai közt trappolva éppen a fejünk fölé ért a kötelék, amikor egyre erősödő suhogás - sivítás jelezte a szőnyegbombázás közeledtét. Gondolkodásra nem volt idő, hasra vágódtunk a járdaszegély mellett és a következő pillanatban már rengett is a föld!. .. Fülsiketítő detonáció - sorozat! De élünk és megállapítottuk, hogy a szőnyeg első bombái rajtunk túl pár száz méterrel kezdenek hullani a város belseje és a pályaudvar irányában. Most már felállva, döbbenten bámultuk az iszonyatos pusztítást, amint a szőnyeg tőlünk távolodva, egymás után rombolja le a még álló épületek tömegét, füst és lángtenger borítja be a várost. Egy életre szóló megrázó élmény volt közvetlen közelben átélni az eseményt!”


- Milyen volt a civil élet a háború alatt?

Aki nem volt hadrafogott állapotban, az élte a békebeli életetét.
Nekem is volt egy menyasszonyom, a repülőgépgyárban dolgozott, Csepelen. Egy ideig nem tudtam róla semmit, mert őket is kitelepítették nyugatra. Német híradósok segítségével kiderítettem, hol van és kértem 3 nap nősülési szabadságot. A háboró kellős közepén elindultam házasodni. Steyrben, magyar anyakönyvvezetőnél majd másnap magyar templomi szertartásban házasságot kötöttünk, 1945 április 25-én. Előtte való napon egy szőnyegbombázást sikerült túlélnem.

- Hogyan kezdődött a háború utáni időszak?

„Szerencsés véget ért az utolsó háborús hónapok kalandsorozata, véget ért a háború is. Boldog megnyugvással vettük tudomásul, hogy a gondviselésnek köszönhetően minden "kétesélyes" esemény jól végzödött. Akkor még nem láttuk, hogy a jövö. részünkre -a különbözö címeken megbélyegezettekre - böven tartogat még nem éppen örömteli meglepetéseket!” (idézet a Kalandsorozat című élménybeszámolóból) Amerikai fogságba kerültem, de sikerült megszöknöm. A következő évben megszületett a fiam. 1946-ban még Németországban éltünk, kaptunk lakást, élelmiszerjegyeket és némi pénzügyi támogatást a német államtól. 1 év múlva tértünk vissza Magyarországra és ekkor a kis családunk kiegészült egy leánygyermekkel is.
Fél évig állományon kívül voltam, majd segédmunkás lettem egy fatelepen. 1948-ban behívtak az Új Demokratikus Légierőbe, az ujjáalakult repülőgépvezető állomány kiképzésére. 3 év múlva vadászrepülő ezredparancsnokként nem tényleges állományba helyeztek az akkori politikai légkör miatt.
A továbbiakban tehergépkocsi-, majd autóbuszvezetőként dolgoztam. 1956-tól, 16 éven keresztül az észak-magyarországi vízügyi igazgatóság állományában geodétaként dolgoztam, majd 1970-84-ig, a nyugdíjba vonulásomig a Közlekedési Minisztérium állományában, légügyi hatóságként a magyarországi polgári repülőterek felügyeletét láttam el.

- Miként gondol vissza ezekre a háborús emlékekre?

A repülők úgy gondolják, hogy a repülés élménye mindent megér. Mindegy hogy mennyi ideig tartott, milyen következményekkel járt, akkor is a legjobb időszak volt az életemben. Annak idején, pontosan 70 évvel ezelőtt, 200-an alapítottuk a magyar légierő repülőgépvezető állományát. Ma már sajnos, csak 8-10-en élünk, de velük szoros baráti kapcsolatban vagyunk. Ma is aktívan részt veszek azokon a programokon, melyek a repüléshez kapcsolódnak. A Magyar Veterán Repülők Szövetségének tiszteletbeli alelnöke vagyok, ami azért is szívügyem, mert szoros kapcsolatban állunk a generációs utódainkkal, a kecskeméti vadászrepülő bajtársainkkal.
De a gondviselésre újra vissza kell térnem, ugyanis 1951-ben kirugtak a légierőből, ahol magas beosztású személyiség voltam. Borzasztó csapás volt, de ha ez nem történik meg, akkor biztos, hogy a forradalom utáni megtorló perek áldozatává válok.