Művészet

Ülök a tizennégyes buszon, mögöttem egy lány, akit ismerek az ÍróAkadémiáról. Nem beszéltem vele soha, mégis felismerem az orráról, ugyanis nagyon szép orra van neki. Megörülünk egymásnak, beszélgetünk, ott száll le ahol én, el akar jönni hozzám. Boldogságot érzek. Egészen a kapuig kísér, azt mondja be akar jönni, aztán eltűnik. Újra előkerül, ő a szomszéd házban lakik, már más ruha van rajta; barna nadrág, kopottas fekete ujjatlan felső – Orsi öltözött így, kissé fiúsan - .

Már látszódnak a körvonalai, mintha a ködből tisztulna ki a képe. Néha viszont eltűnik, mintha nem is lett volna, helyébe egy sötét lepel hullik. Néha napokig, hetekig, rosszabb esetben hónapokig ott van a lepel, és nem akar felemelkedni. Ilyenkor csak vagyok, általában olvasok, vagy nem csinálok semmit.
De egyszer csak a lepel kezd emelkedni, és a fény lassan kezd beszűrődni, a kép tisztul, minden irányban. Lassan látom körvonalait, formáját, alakját, mindenét; s már nincsen visszaút, eljött a kegy pillanata. Egy láthatatlan kéz, ujjaim közé adja a tollat, papírt tol alá; mögém áll, a fülemhez, és mondja. Bele. Egyenesen az agyamba. Nekem muszáj leírnom. Ilyenkor kiszakadok térből és időből.

A fogságban töltött idő rádöbbentett; a pénznél jobb a dicsőség és az ismertségnél a hírnév. Már nem akartam kereskedő lenni, amit különben is csak apám erőltetett rám. Lovag akartam lenni, fényes páncélban, dicsőségtől övezve, hírnévben fürdőzve. Ilyeneken gondolkodtam a börtönben, míg egy nap, teljesen váratlanul hazaengedtek. A szabadság könnyű lehelete súlyként telepedett rám. Hazatérve szülővárosomba az első hetekben nem találtam a helyemet. Igaz, eljártam inni esténként nemes barátaimmal, de valami más lett körülöttem. Talán én változtam a változatlanban.