Sain Gábor: Elysium 8

Már látszódnak a körvonalai, mintha a ködből tisztulna ki a képe. Néha viszont eltűnik, mintha nem is lett volna, helyébe egy sötét lepel hullik. Néha napokig, hetekig, rosszabb esetben hónapokig ott van a lepel, és nem akar felemelkedni. Ilyenkor csak vagyok, általában olvasok, vagy nem csinálok semmit.
De egyszer csak a lepel kezd emelkedni, és a fény lassan kezd beszűrődni, a kép tisztul, minden irányban. Lassan látom körvonalait, formáját, alakját, mindenét; s már nincsen visszaút, eljött a kegy pillanata. Egy láthatatlan kéz, ujjaim közé adja a tollat, papírt tol alá; mögém áll, a fülemhez, és mondja. Bele. Egyenesen az agyamba. Nekem muszáj leírnom. Ilyenkor kiszakadok térből és időből.
Miután befejezem, úgy érzem, mintha kábulatból térnék magamhoz, szemem ég, agyam tompa, homlokom verejtékes. Csak nézek magam elé, mint egy agyhalott. Űrt  érzek magamban, nincsen bennem semmi, mintha soha nem is lett volna.