Sain Gábor: Elysium 7

A fogságban töltött idő rádöbbentett; a pénznél jobb a dicsőség és az ismertségnél a hírnév. Már nem akartam kereskedő lenni, amit különben is csak apám erőltetett rám. Lovag akartam lenni, fényes páncélban, dicsőségtől övezve, hírnévben fürdőzve. Ilyeneken gondolkodtam a börtönben, míg egy nap, teljesen váratlanul hazaengedtek. A szabadság könnyű lehelete súlyként telepedett rám. Hazatérve szülővárosomba az első hetekben nem találtam a helyemet. Igaz, eljártam inni esténként nemes barátaimmal, de valami más lett körülöttem. Talán én változtam a változatlanban. Nem beszéltem senkinek a rabságban töltött időkről, hiányzott belőlem a beszéd kényszere. A börtönben nem csináltam semmit, csak ültem a nedves, hideg kövön és számoltam a téglákat a falban. Minden nap újrakezdve. Kétezer kétszáznegyvenhét darab tégla. Közben gondolkodtam.
Ezt nem tudtam, és nem is akartam elmondani senkinek. Már vagy egy hónapja voltam otthon, mikor egyik nap a testem lángolt, mégis fáztam. Iszonyatos láz gyötört, hetekig feküdtem öntudatlanul, aztán egyik nap elmúlt a lázam. Kezdtem jobban lenni, de napokig fáradt voltam, és a teljes felépülésem még hetekig tartott. Éreztem, valami, vagy valaki meghalt bennem, csak még nem tudtam hová tenni a dolgokat. Gyengének éreztem magam a betegségtől, és nem éreztem erőt s szándékot magamban, hogy bármit csináljak. 
Aztán egyik nap, ami olyan volt mint a többi, úgy éreztem tele vagyok energiával. Minden, amit előtte csak tervezgettem, elérhető közelségbe került, így hozzákezdtem a megvalósításukhoz.
Be akartam állni Gualtiero di Brienne seregébe, aki akkor éppen Apuliában állomásozott, várva, mikor indulhat Perugia városa ellen. Páncélt, fegyvert, lovat vettem magamnak és útnak indultam.