Farkas Péter: Egy Családregény vége

A volt feleségemhez mentem valami hivatalos papírokat átadni/átvenni, mert a válás annyi felesleges adminisztrációval járt előtte is, utána is, s bizony már több méteresre nőtt körülöttünk a sok irat, beadvány, értesítés, felszólítás, a már nem valós címre kézbesített levél - bár külön utakat jártunk ekkor -, úgy látszott még jó sokáig összeköt bennünket az elintézendő ügyek fulladással fenyegető tengere. És persze két szép lányom, mert érzelmileg már igazán csak hozzájuk kötődtem.
Ahogy kiléptem a felvonóból csengetnem sem kellett, sarkig nyitva állt valamikori közös lakásunk bejárati ajtaja, és szemben velem a lányok kipirosodott arccal, habos folyadékkal lelkesen tisztogatták éppen az előszoba szőnyegét. Éppen csak felpillantottak ki jött, s egymás szájából szaggatták ki a köszönés hangjait:
- Szia, Pista…
- …Attila…
- …Géza…
- …izé, apa…
A döbbenet már nem bennem, a levegőben volt. Szótlanul hátrafordultam, és nyikorgó léptekkel hagytam ott volt lányaimat.
Sírt még a cipőtalpam is.

Tags: irodalom, amatőr irodalom, vers, versírás