Napjainkban egyre többször halljuk a szakrális kifejezést. Mit is jelent ez valójában? Magyar megfelelője a szent, ősi dolgok megjelölésére alkalmazható leginkább. Az angol "sacred" kifejezés viszont közel áll a titkos tehát "secret" tudáshoz... A szent, vagyis szakrális geometriáról írok néhány sort, inkább csak útmutatást egy összetett, ősi (részben titkos) rendszerrel kapcsolatban. A szakrális geometriát a különböző szent ábrázolásokban és az építészetben is megfigyelhetjük.

Már csaknem az utca végén jártam, mire a zsaruk észbe kaptak, és utánam vetették magukat. Akár a filmeken: fékcsikorgás, keresztbe elém vágó rendőrautó, mindenre kész fogdmegek. A civil ruhás úgy ordított, mintha a kiömlő hangtól az élete függene, az egyik fakabát hátracsavarta a karomat, s már kattant is a bilincs.
- Te hatökör! Miért nem azt csináltad, amiben megállapodtunk, amit mondtam neked?! Egy egész csoport hónapos munkáját tetted tönkre! Ó Istenem, miért ezt a világ barmát vetetted elém?...

Számomra az utazás egyet jelent a szerelemmel. Megízlelni más kultúrákat, beszippantani a levegőt, figyelni az embereket, az épületeket, és természetesen az elmaradhatatlan zene.

Ha utazni nincs is időm, vagy pénzem az is megteszi, ha egyszerűen felvételeket keresgélek a neten, és mindig találok egy-két igazi kincset.

A világ túl érdekes, nagyon sokszínű, izgalmas, ami számtalan titkot rejt magában. Ha tehetném elindulnék, és fogalmam sincs mikor jönnék vissza.

Egy fantasztikus mongol zene:

Egy másik Afrikából:

Mindig éreztem, eleganciám nem teljes. Hiába öltöttem magamra a legmenőbb öltönyöket, a legfinomabb nyakkendőket, valami sötét árnyat vetett rám. Nem tudtam, mi hibádzik, mi nincs rendben, csak a hiánya nyomasztott valaminek. Valaminek, amit egyelőre megnevezni sem tudtam. Mint amikor a király koronája nélkül huppan a trónszékébe: uralkodó is, meg nem is.

Mindig éreztem, eleganciám nem teljes. Hiába öltöttem magamra a legmenőbb öltönyöket, a legfinomabb nyakkendőket, valami sötét árnyat vetett rám. Nem tudtam, mi hibádzik, mi nincs rendben, csak a hiánya nyomasztott valaminek. Valaminek, amit egyelőre megnevezni sem tudtam. Mint amikor a király koronája nélkül huppan a trónszékébe: uralkodó is, meg nem is.

Beültem a meseautóba. Miért ne tettem volna? Nem volt rejtegetnivalóm, nem követtem el bűnöket, csak apróbb stiklijeim voltak, melyekért nem hogy felelősségre vont volna a bíróság, de egyenesen megdicsérnek, ha valamelyikre fény derül. Egyfelől. Másfelől viszont elképzelhető, hogy mégis deresre húznak, mert egy ilyen kancsal országban, melyben manapság élünk minden lehetséges.
Ahogy beültem, a vezető gázt adott, s már indultunk is. Szerencsére nem messzire, az első utcánál lefordultunk jobbra, gurultunk egy darabig, aztán leparkoltunk két kerékkel a járdán. Vannak autók, melyeket így jellemeznek: „amilyen szűkösek kívülről, olyan tágasak belülről!” Na, ezt nem a rendőrségi Volkswagen Golfra értették bizonyára, s különösen nem erre, melyben most én nyomorogtam.

Török vagyok. Nem feltétlen a köztudatban élő ráncos-bugyogós, haját varkocsban viselő, törökmézet majszoló, és bazárba járó, inkább nagyon is europid vonásokkal bíró, száznyolcvan centi magas, vakító fehér fogsorú világpolgár, aki megtalálható bármely kávéház teraszán Fokföldtől Újzélandiig.

„Többet ér megtenni az első lépést, mint elvárni, hogy a másik közelítsen felénk. Nemesebb adni, mint kapni.”
Delia S. Guzmán