Még mindig Ahmed...

Mindig éreztem, eleganciám nem teljes. Hiába öltöttem magamra a legmenőbb öltönyöket, a legfinomabb nyakkendőket, valami sötét árnyat vetett rám. Nem tudtam, mi hibádzik, mi nincs rendben, csak a hiánya nyomasztott valaminek. Valaminek, amit egyelőre megnevezni sem tudtam. Mint amikor a király koronája nélkül huppan a trónszékébe: uralkodó is, meg nem is.
Törtem eleget a fejem, milyen kiegészítésre szorulok: talán egy kackiás bajuszra? Egy márkásabb órára? Egy még fényesebbre suvikszolt cipellőre? Vagy egy gondosan feltekert turbánra, közepén egy gondosan csiszolt rubin-, vagy smaragd forgóval?
Ahogy a garázs felé lépkedtem, úgy éreztem ott van a válasz a kezemben. A táska! Fogantyúja olyan engedelmesen simult a tenyerembe, mintha egyenesen onnan mintázták volna, és lágyan ringott minden lépésnél, akár a szultán háremének leggyönyörűbb virága. Már nem egyszerűen csak tetszett, de valóságos szerelemre lobbantam iránta, s bár tervem még nem volt rá hogyan, mégis úgy döntöttem megtartom magamnak.
A garázs félhomályában egy szerelő zsírozott elmélyülten valamit, körülötte darabokra szedett autók, egy csápos emelőn csúnyán deformálódott alváz. A padlón mindenfele olajfoltok csillantak, ahogy egy pillanatra sikerült befogniuk a mennyezet sápadt neonfényét. Mindent vastagon lepett a szenny, úgy hogy már én is szánalmat éreztem cipőm bőrtalpa iránt.
- Grün urat keresem – vetettem oda a segédnek.
Több nem is tartozott rá (de tán még ennyi sem), mert csak intett egyet a fejével az iroda felé, s tovább dagonyázta a zsírt olyan ábrázattal, mint aki nem érti miért nem sikerül Dávid-szobrot gyúrnia a félig folyékony anyagból.
Nem kellett bentebb gázolnom a ganéba, az iroda ajtaja kinyílt, egy köpcös kis emberke lépett ki rajta, aki sarcra tripla annyi idős lehetett, mint én. Az orrán nehéz fémkeretes szemüveg nyugodott, de amúgy jólöltözött volt, akár csak jómagam. Számíthatott az érkezésemre, pontosabban a táskára fente a fogát.
Hát abból nem eszik!
- Grün úr... – de nem folytathattam, mert már nyújtotta is a húsos kezét, hogy elszakítsa tőlem végleg az én kis drágámat.
Annyit nem mondott, hogy „köszönöm”, vagy, hogy „viszlát”, csak némán elfordult, a cuccot a hóna alá csapva igyekezett vissza az irodájába.
Milyen esetlen volt vele, s a táska mennyire hozzá nem illő! Csak csóváltam a fejem egyre, és úgy döntöttem, befejezem az elkezdett mondatom:
- Grün úr! (Az érces hangra megtorpant) Megbízóim arra kértek, adjam át, ami az öné, de kihangsúlyozták, hogy a táska az enyém. Gondolom, a tulajdonviszonyai is a táska tartalmára vonatkoznak…
Erre már szembe fordult velem.
- Hogy éreti ezt? – Úgy ölelte magához a táskámat, hogy fájdalmukban még a néhai krokodilok is felszisszentek, akiknek a bőre most burkolatul szolgált.
Hát még én!
- Grün úr. (Most már engedékenyebb hangon) Én ezért a megbízásért semmilyen jutalmat nem kaptam, holott nem kis kockázatot vállaltam, lássa be. Engedje meg azért, hogy én adjak. (Blöfföltem, de hadd higgye csak, hogy beavatott vagyok: nem csak sötét dolgok tudója, de a megoldás lehetséges kulcsa is). A kasza itt lóg mindannyiunk feje felett.(Grün úr hangyányit izzadni kezdett) Mi van, ha engem megfigyelnek? Netán követtek?... (Grün úr megremegett) Lássa be, a legjobb megoldás, ha szépen kipakolja a dolgait a táskámból, én oda sem figyelek, hogy mifélék. (Halovány remény gyúlt a szemében) Kirakodik, én meg már itt sem vagyok. (Egy csipetnyi gyanú?) Mert mit fog az látni, aki netalán szemmel tart engem? Táskával jöttem be, táskával mentem ki. Ha nem töltök itt huzamosabb időt, tán még az is elfogadhatónak hangzik, hogy nem adtam át senkinek semmit, hiszen nem találtam itt, akit kerestem.
Grün úr ravaszkásan mosolyogni kezdett:
- Látom, nem vagy te hülye gyerek…
Nem akartam túljátszani a szerepemet - már így is meg volt kellő képen puhítva -, de a drámaiság kedvéért muszáj volt még hozzá tennem:
- S amíg utánam kémkednek, s Grün úrnak is hirtelen akadna valami elfoglaltsága valahol a város másik végén… (Megoldás)
- Értelek. Várj meg itt.
Egy perc nem telt bele, a táska újra a kezemben volt.
- Tettem bele egy pár újságot, magazint – vigyorgott Grün úr -, hogy a súlya azért meglegyen. Ezek a mai táskák máshogyan lengenek telve, mint üresen. Nem árt az óvatosság…
Amikor kiléptem a garázsból a légben frissen kinyílt rózsa illata szállt. Mindig imádtam ezeket a nyugat-keleti szellőket, amikor a légáramlat a Rózsadomb felől közelít, s telehinti az egész környéket nehéz eszenciájával. Innen Buda már csak fél óra lóháton, feltéve, ha a Dunán átvezető cölöphídon nem lesz torlódás…
Várakozásomnak megfelelően jobbra ott parkolt ugrásra készen a rendőrautó, én meg – mint aki tudja, mit csinál – szórakozottan elindultam bal felé a járdán.
Talán mert arra reméltem történetem folytatását…