Egy újabb történet...

Már csaknem az utca végén jártam, mire a zsaruk észbe kaptak, és utánam vetették magukat. Akár a filmeken: fékcsikorgás, keresztbe elém vágó rendőrautó, mindenre kész fogdmegek. A civil ruhás úgy ordított, mintha a kiömlő hangtól az élete függene, az egyik fakabát hátracsavarta a karomat, s már kattant is a bilincs.
- Te hatökör! Miért nem azt csináltad, amiben megállapodtunk, amit mondtam neked?! Egy egész csoport hónapos munkáját tetted tönkre! Ó Istenem, miért ezt a világ barmát vetetted elém?...
Az utolsó mondatot már az ég felé intézte, mintha nem is velem kokettálna, de az adandó válaszokat is csak legfőbb urától fogadná el. Mert a törökök százötven éves magyarországi uralmának egyik titka abban rejlett, hogy a lakosságot vallásában nem háborgatták, e nemes hagyományon én sem szándékoztam változtatni, ugyanakkor kötelességemnek éreztem a megkezdett disputa folytatása érdekében visszatéríteni őt a földre.
- Mindenben a felügyelő úr instrukcióinak megfelelően jártam el! Vagy nem Ön erősítette meg, hogy a táska az enyém? Bementem abba a koszos garázsba – ahogy ezt kérte tőlem -, de Grün úr nem…
És itt a szavamba vágva már tuszkolt is befelé a Golf hátsó ülésére.
- …énekelsz te még szebben is a kerületi kapitányságon!
A nyitott hátsó ajtó eleve adta magát, így én a vezetőülés mögött foglaltam helyet - ahol sokkal tágasabb volt a tér még bilincsel kézzel is -, míg ő az én korábbi székemben kuporgott, a hátra tolt anyósülés fogságában, táskástól, bűnjelestől. Lehet, a szolgálati szabályzat értelmében az volt az ügyeletes táskatartó hely?
Szegény bajszi homlokáról már patakokban ömlött a verejték, amikor felhajtottunk annak a dombnak a máig jól érzékelhető maradványára, melyről az egész kerület a nevét kapta. A török időkben még állt ez a természeti képződmény, s csak részleges kitermelés folyt - ahhoz is a budai pasa engedélyére volt szükség. Nem tudni, környezetvédelmi okokból, vagy személyes indíttatásból szimpatizált a mindössze 161 méter magas mészkőhalommal, amely amúgy tökéletesen uralta a sík vidéket? Mit meg nem adtam volna érte, hogy ez a domb még ma is itt magasodjék! Nem csak a nagy ősök nemes eszméinek továbbélése miatt. Nem csak, mert pazar látványt nyújtana még évszázadok múlva is. Sokkal inkább, hogy a bajuszos nyomozó utazását még jobban megkeserítsék a hepehupák, a hegymenet, s a völgybe le hullámzásai, és találkozzon végre az ezerszer megszólított Magyarok Istene után, az igazhitűek felhők fölötti, legfőbb égi patrónusával is.
Mire megérkeztünk a Harmat utcába, úgy szállt ki a személygépkocsiból, mint egy megtört ember. A lábai rogyadoztak a zsibbadtságtól, a háta görbe maradt, még a bajusza is kornyadozott, pedig nem volt hosszú az út. Hová tűnt az a megingathatatlan jellem, az a délceg dalia, aki is nyalka huszárként pejlovon láttatta magát? Mostanra egy kivénhedt gebét nem adtam volna alá, annyira roskatag lett. Ellenben én frissen, és üdén - mint akire az utca puszta elnevezése is gerjesztően hat -, vigyorogva álltam ott a szikrázó fényben.
Később persze nekem is lehervadt az arcomról a mosoly, amikor rabosításom megtörtént. Valamiféle lajstromba vettek, nyilvántartásba kerültek az ujjlenyomataim, még fotokópiák is készültek rólam. Ez már azért elég komoly, nem? Ha tudom, hogy fényképezkedésre is sor kerül, előtte elmentem volna a fodrászhoz, és frissen borotváltatom magam. Azért így sem lettek olyan rosszak azok a fotók…
Egy tükörablakos szobában válogatott nyomozók válogatott kérdésekkel bombáztak, amik viszont rendületlenül egy téma körül forogtak: mi motivált, hogy közreműködtem egy olyan veszedelmes bűnöző kézre kerítésének akadályozásában, mint Grün úr?
Tisztában voltam vele, hogy válaszaim nem csak az ügyeletes kérdezőknek szólnak, hanem a tükörablak mögötti láthatatlan világ nézőinek, hallgatóinak is, akik nem csak a feleleteimet elemzik ki, de a testbeszédemből, lelki hevületemből is messzemenő konzekvenciákat vonnak le. Igyekeztem megőrizni higgadtságomat. Az egészet úgy fogtam fel, hogy ez egy színház, ahol a kivilágított színpad Hamletjei, Othelloi, Capuletjei, és Montague-jai a nézőtér sötét padsoraihoz intézik ugyan szavaikat, de e szólamoknak hitelesnek, sőt igaznak kell lenniük. Hát tehetek én róla, hogy az igazság százarcú? Kínosan ügyeltem rá, hogy ne kerüljek önmagammal szemben is ellentmondásba, s a negyedik vallatómnak is mindent ugyanarról az álláspontról nézve meséltem el. Közben figyeltem arra is, hogy bajszos nyomozómat - akinek menet közben név szerint is bemutattak (ő Szabó Károly, a kábítószer-ellenes alosztály hadnagya) -, jól befeketiccsem, vagyis inkább rávilágítsak arra, hogy az általa elkövetett sorozatos baklövések eredményezték Grün úr szökését. Ha ő garázsból való távozásom után nem utánam veti magát, de legalábbis hátrahagyta volna az egyik rendőrét megfigyelőnek, Grün úr nemigen tudott volna kereket oldani. Így a megszervezett rendőri akciót nem én, hanem az ő döntésképtelensége, teszetoszasága hiúsította meg. Ráadásul, amikor elkezdtem neki mondani, hogy Grün úr a táskára nem tartott igényt (ami bizonyos olvasatban igaz is volt), félbeszakított, és anélkül, hogy biztosította volna a helyszínt, inkább bezsuppolt ide engem. Nyilvánvaló, hogy az irántam érzett unszimpátia, vagy inkább antipátia kerekedett benne felül, a szolgálati fegyelemmel. A táska megszerzésének általam elkövetett fondorlatait igyekeztem nem szóba hozni. De nem is érdekelt senkit.
Egymagamban ücsörögtem a kihallgató helységben, és hallgattam a csendet. Az igazat megvallva eddig fel sem tűnt, hogy a némaság milyen sokszólamú, vagy, hogy milyen érzékeny műszerré is lett a fülem. Csak most, hogy alámerültem a süketség eme óceánjába, most derült ki milyen csodálatos képességek birtokosa vagyok. A becsukott, párnázott ajtón folyosói beszélgetés zaja szűrődött át, méghozzá jól kivehetően:
- …Így volt, vagy nem így volt Károly?
- Hát így volt, de…
- Ha így volt, abban az esetben az egész akciót te szúrtad el! Még jó, hogy nem fecsegted ki ennek a Töröknek, hogy a táskában pénz van, és hogy Grün a mi emberünk. Könnyűszerrel kikombinálhatta volna, hogy ez a pénzátadás, pénzátvétel csak fedő sztorija egy sokkalta nagyobb horderejű ügynek, melynek ő nemcsak epizodistája, vagy mellékszereplője.
- És akkor most mit kezdünk vele?
- El kell engedni. Nincs, miért bent tartsuk, és beavatni még túl korai lenne.
- Ráállítsak valakit?
- Felesleges. A nélkül is percre pontosan tudjuk, merre jár.
Csak hüledeztem. Hogyan is van ez? De végiggondolni sem volt időm, mert nyílott az ajtó, és belépett egy egyenruhás rendőr őrnagy. A hangja alapján a másik folyosói beszélgető. Hiába udvarias, és kimért a lelke mélyén ugyanolyan daróc, mint az a Szabó.
- Nagyon sajnáljuk Török úr, de félreértés történt. Ön természetesen szabadon eltávozhat.
Vagyis azt akarta elhitetni velem, a vizsgálat lezárult, felejtsem el. Megpróbáltam magamra erőltetni a naivság jelmezét.
- A táskámat visszakapom?
- Átveheti a földszinten az ügyeletestől. És még egyszer elnézését kérjük.
Az ajtóból azért még visszafordultam, mert egy kérdés nem hagyott nyugodni, s talán feléjük is jelezni kívántam, nem vagyok az, az egyküllős, aminek gondolnak.
- Őrnagy úr, csak egy pillanatra…
- Igen?... – Őszes szemöldöke felszaladt homlokán.
- Árulja már el nekem, miként lehetséges, hogy amikor Szabó hadnagy a Ceglédi úton leszólított, igazoltatás, és bemutatkozás nélkül is jól tudta a nevemet?
Erre aztán már sem nyelni, sem köpni nem tudott. De én nem is választ vártam, hanem - akár csak, mint önök -, a történet folytatását.