Ahmed

Beültem a meseautóba. Miért ne tettem volna? Nem volt rejtegetnivalóm, nem követtem el bűnöket, csak apróbb stiklijeim voltak, melyekért nem hogy felelősségre vont volna a bíróság, de egyenesen megdicsérnek, ha valamelyikre fény derül. Egyfelől. Másfelől viszont elképzelhető, hogy mégis deresre húznak, mert egy ilyen kancsal országban, melyben manapság élünk minden lehetséges.
Ahogy beültem, a vezető gázt adott, s már indultunk is. Szerencsére nem messzire, az első utcánál lefordultunk jobbra, gurultunk egy darabig, aztán leparkoltunk két kerékkel a járdán. Vannak autók, melyeket így jellemeznek: „amilyen szűkösek kívülről, olyan tágasak belülről!” Na, ezt nem a rendőrségi Volkswagen Golfra értették bizonyára, s különösen nem erre, melyben most én nyomorogtam. A sofőr melletti úgynevezett anyósülést ütközésig hátratolták, a fennmaradó helyen úgy éreztem magam, mint akit száműztek egy galambdúcba. Hogy oldja a feszültséget, a civil ruhás zsaru így szórakoztatott:
- Török, Török… Miért hívják magát Töröknek? Semmi törökös nincs magán, leszámítva persze azt a két bizsu fülbevalóját, melyet nem tudni már melyik búcsúban lőtt…
Az ékszereimre, és a velem szemben megütött hangra mindig is érzékeny voltam, így csoda-e, hogy felfortyantam?
- Hogy miért vagyok Török, az a személyi okmányaimból könnyűszerrel kiókumlálható lenne, de nagyot nézne a felügyelő úr akkor is, ha ezen bizsuk egyikét pénzzé tenném: két ilyen roncsot is vásárolhatnék az árából, mint amilyenben most itt ülünk!
Nem akartam ugyan sem dicsekedni vele, sem mások orrára kötni, hogy a füleimben lévő karikák nem kimondottan az olcsó török aranyművesek remekei (mert ugye ahhoz kétség nem férhet, hogy gagyit magamra nem aggatnék?), legyen elég annyi, hogy e fülönfüggők csak közelről kivehető véseteit nem az utóbbi két évszázad ötvösei készítették, s a parányi feliratokon sem az olvasható: „Ajándék ISZTAMBULBÓL”.
Ennek a szőrős talpú nyomozónak meg minek is mondtam volna? Nem elég, hogy a füleimmel támaszkodtam a térdeimen, még a bordáim közé is döfött a gumibotjával.
- Csendesebben te! Inkább arra válaszolj, mi szél hozott Kőbányára?.. Vagy tudod, mit? Inkább ne is válaszolj. A hozzád hasonló alakok akkor is hazudnak, ha kérdeznek. Inkább térjünk a tárgyra: Látod itt ezt a táskát?
Az ölében lévő aktatáskára paskolgatott. Hogy ha a látvány nem is, a hanghatás mindenképpen felkeltse figyelmemet. Bólintottam. Hadd higgye ez a bugris, hogy teljesen rá vagyok kattanva.
- Ez a táska a tiéd…
Ebben a pillanatban balsejtelmek törtek rám. Ez valami csapda! Ha elismerem, a táska az enyém, akkor nyílván elismerem azt is, hogy a táska tartalmához is van közöm, ami lehet lopott holmi, titkos írat, de akár még tisztára nem mosott pénz is. Korábban keljen fel, aki engem csőbe akar húzni! Nem hiába olvastam annyi kém-, meg detektívregényt! Balekot fogni nem ugyanazt jelenti, mint törököt fogni. És Török és török között is van némi különbség.
- Biztosíthatom főfelügyelő úr, ezt a táskát most látom először. Különben is, csak nem hiszi, hogy ilyen kisstílű vagyok? Hogy ilyen aprócska táskával lófrálgatnék ide-oda? Engem az ismerőseim is úgy tartanak számon, hogy ha valamit, hát Semsonite-bőröndöket cipekedek, annál alább nem is adom…
- Félreértettél Török – vágott a szavamba. – Én nem kérdeztem, hanem állítottam: ez a táska a tiéd. És most fogod a táskádat, és besétálsz vele abba a garázsba…
Az utca túloldalán egy olajos autószerelő műhely állott. El sem lehetett véteni, a járda mellett régebbinél is régebbi roncsok várták, hogy valakik újra életet leheljenek beléjük. Wartburgok, Trabantok, de még az autózás hőskorából itt ragadt járgányok is sorban álltak foltozásra, a sor végén pedig egy XVI. századbéli török gyalogszék. Az egyik cipelős rabszolga lábába tüske mehetett, lefátyolozott utasa a selymek, brokátok árnyékában türelmesen várta a szervizt. A maga korában ez a környék még nem tartozott Pesthez, mocsarak, nádasok, dágványok terpeszkedtek erre, s mindent betöltött a békabrekegés. Most sem hallottam mást:
- Figyelsz rám? Besétálsz, és megkeresed Grün urat. Átadod neki, de csakis neki a táskát, és utána mehetsz, szabadon ahová kedved tartja.
- Értem – egy mukkot sem értettem. – A táska az enyém. Odaadom Bűn úrnak, és lépek…
- Grün úrnak, te hülye! Ennyit nem tudsz megjegyezni?
- Grün úrnak, persze. A táska pedig az enyém. Bemegyek vele a garázsba…
- Ne ismételd el újra! Tedd.
És a kezembe nyomta a táskát. Szép, krokodilbőrből készült táska volt, jól esett a tapintása, és az igazat megvallva nagyon elkezdte furdalni az oldalamat, hogy egy civil ruhás nyomozó miért küld általam holmi Grün úrnak egy ilyen aktatáskát? Vajon mi rejtezhet a mélyén, ha már a csomagolása is ilyen méregdrága? Ki ez a titokzatos Grün úr, és ki lehet a civil ruhás nyomozó? Mibe csöppentem már megint bele? És végül ki vagyok én?
Mennyi kérdés? Legközelebb megpróbálok válaszolni legalább egy részére.