Ahmed történetei

Ej, Szabó, Szabó…” – östörögtem magamban, mert sehogy sem bírtam elfeledni a hadnagy tenyérbe mászó ábrázatát, és pökhendi modorát - de hát ilyen voltam: könnyen sértődős, nehezen felejtős -, pedig már régen magam mögött hagytam a kapitányság zord épületét, vagyis minden okom meg lett volna a boldogságra. A táskát immáron saját tulajdonomnak tudhattam be, szabad voltam, az arcomat pajkosan végigsimogatta a nap, az utcákat beragyogta a verőfény.
Szerettem ezt az anyagon is áthatoló szín kavalkádot, a feloldódó kontúrokat, amikor a természet ecsetje összemossa, megszünteti a határokat – mintha egy álomban lépkedtem volna légiesen, és jó száz évvel korábban (magam is régiesen) -, nem is egy francia impresszionista festő vásznán, inkább annak még csak a tudatában: a valóságot már átlényegítve, vagyis egy már elképzelt, de még nem megvalósított festmény formájában.
A táska ott himbálódzott mellettem megrészegülve, súlya alapján a jól megérdemelt magazinokkal a gyomrában. De lépdelhetett volna ott a legkeskenyebb csípő, avagy a legdúsabb keblek tulajdonosa, félő, sötét gondok közt henyélek akkor is. Mindenféle kérdések ágaskodtak bennem, mint megriadt hátaslovak, melyek minduntalan levetették magukról a válaszokat. És az őrnagynak feltett volt a legérdektelenebb. Ha Grün az ő emberük - mint ez a folyosói beszélgetésből kitűnt -, miért volt szükség rá, hogy engem is bevonva tovább bonyolítsák az ügyet? Egyszerűen odaadhatták volna neki a pénzt (ha valóban az volt a táskában) egy presszóban, vagy akár a kapitányágon is, senkinek nem szúrt volna szemet, és akkor az akciójukat úgy hajtják végre, ahogy akarják. Igaz, akkor most nem lennék boldog táska tulajdonos…
Egyszerre egy másik érzés kerített hatalmába. A hatodik érzékem jelzett: valaki hívatlanul a nyomomba szegődött.
Frissen felfedezett új képességemet latba vetve lehunytam a szemeimet, és próbáltam kiszűrni az utca zajából a nem oda illőt, az ösztöneim által ártónak definiált zörejeket, azokat a hangokat, melyek a tudatom mélyén összeforrtak a feltételezett rossz szándékkal.
Könnyű nyári cipők, nehéz léptek.
Nem mertem megfordulni, csak a vállam fölött sandítottam hátra. Egy hegynyi pasas követett újsággal a kezében. Lehetett vagy két méter magas, és legalább százharminc kiló. Minden lépésével földrengést generált, úgy odacsapta a talpán az aszfalthoz. Nem csinált titkot belőle, hogy az én megfigyelésemen fáradozik: szinte letaposta a sarkamat, annyira közel merészkedett. Ha megálltam, ő is megállt, ha elindultam, ő is elindult. Jókora pimaszság szorult a tüskés hajzat alá.
Bennem pedig ott visszhangoztak folyosóról beszivárgó mondatok: „… Ráállítsak valakit?” „Felesleges. A nélkül is percre pontosan tudjuk, merre jár…” Az őrnagy valószínűleg nyomkövetőt tétetett a táskámba, azért nem tartotta fontosnak, hogy szemmel tartsanak. Az én hadnagyom meg talán pont ezért. Ej, Szabó, Szabó! Ha így, akkor legyen így. Úgy döntöttem teszek róla, hogy ez az árnyékként rám akaszkodó behemót alaposan megdolgozzon a pénzéért.
Eredetileg nem állt szándékomban gyalogtúrát tenni, de a jó idő, és személyiségi jogaim korlátozása fölötti haragom meghozta a kedvem, s az igazat megvallva jól is esett nyújtóznom egyet. Budapest annyira jól le van fedve tömegközlekedésileg, hogy ez valósággal ellustítja az embert. Pedig a levegő, és a rengeteg látnivaló… Úgy döntöttem tehát, nem hazafelé veszem az irányt, helyette Kőbányáról beslattyogok a Nyugati térig, kisebb kitérőkkel.
Soha nem voltak idegenvezetői ambícióim, s a személyes bosszún túl nem is vezetett más szándék, csak hogy újra megismertessem vele a várost. Hogy ismét felfedezhesse azoknak az utcáknak, tereknek a diszkrét bájait, melyeken villamoson, vagy trolin ülve amúgy csak áthatolt volna tekintete - de hiába, az Istenadta csak engem vizslatott, le nem vette volna rólam a szemét a világ összes kincséért sem. Jól ráparancsolhattak.
Az Örs vezér téren tettem egy tétova kísérletet, hogy lerázzam: a Sugár egyik ajtaján be, a másikon ki, de hiába igyekeztem elvegyülni a lökdösődő sokaságban, a pasi levakarhatatlanul tapadt rám. Tekintetbe véve, mekkora testtömeget kellett végül is megmozgatnia, bizonyos fokú tiszteletet ébresztett bennem, másrészről pedig kezdtem sajnálni. A Nagy Lajos Király útján, majd később, a Városligetben is megálltam egy pillanatra, hogy kifújhassa magát, a Kodály köröndön viszont már jócskán időznöm kellett, hogy utolérjen. Patakokban ontotta a verejtéket lapos, majomszerű homloka, nem győzte törölgetni kockásszélű zsebkendőjével. Én azonban még nem éreztem magamon semmilyen fáradtságot. Annyi energia buzogott bennem, ha valaki megkér, kocogjak már le a Velencei tóhoz, kényelmes tempóban tán még arra is kapható lettem volna. Azért a Teréz körút egyik presszójában felhajtottam egy kávét (törökösen). Nem serkentően, inkább csak az íze miatt - ezalatt emberünk egy pohár szóda mellett üldögélve eltorzult arccal masszírozgatta a vádliját. Néha felnézett rám segélykérően (vagy csak a hívatás tudattól hajszoltan, nem szöktem-e meg?), de szólni nem szólt egy mukkot sem. Ha akkor megkér, függesszem fel a kínzását, eszembe sem jut, hogy a Nyugatitól a Margit-hídon átmasírozva, kicsit a Duna-parton őgyelegve felmenjek a várba. Mikor is jártam ott utoljára? Na, az sem ma volt: pontosan 1541. augusztus 29-én…
Szerintem már a Széna térnél megkapta a kegyelemdöfést, bár a mentőorvos szerint az Ostrom úti kaptató tett be neki. Mindenesetre ő már hiába ostromolta a várat, nem léphetett be a Bécsi kapun. Ilyen délutáni forróságban amúgy is vigyáznia kell a testmozgással a túlsúlyos embereknek. Úgy tudom sok árnyékra, és folyamatos vízpótlásra van szükségük. Csak hát ez az aszályos nyár, és ez a gyilkos nap…
A kórházi ágyon mindenesetre jól kipihenhette magát, az emlékezés csalóka fényében pedig minden megszépülhet talán.
Hogy gonosz lennék, vagy, hogy ezek maffia-módszerek? Ugyan kérem! Én hiszek abban, hogy a sport nem fegyver, amit az egyik ember a másik ellen kedvére fordíthat. Még a kerékben látszólag értelmetlenül futó kis mókusról is bizton állíthatom, ha nem ott loholna, atlétatrikóban tespedne egy megkezdett sörrel a kezében a tévé előtt, kedvenc foteljában.
Valahonnan innen írom majd legközelebb tovább.