megtörtént

Ej, Szabó, Szabó…” – östörögtem magamban, mert sehogy sem bírtam elfeledni a hadnagy tenyérbe mászó ábrázatát, és pökhendi modorát - de hát ilyen voltam: könnyen sértődős, nehezen felejtős -, pedig már régen magam mögött hagytam a kapitányság zord épületét, vagyis minden okom meg lett volna a boldogságra. A táskát immáron saját tulajdonomnak tudhattam be, szabad voltam, az arcomat pajkosan végigsimogatta a nap, az utcákat beragyogta a verőfény.