irodalom

Már csaknem az utca végén jártam, mire a zsaruk észbe kaptak, és utánam vetették magukat. Akár a filmeken: fékcsikorgás, keresztbe elém vágó rendőrautó, mindenre kész fogdmegek. A civil ruhás úgy ordított, mintha a kiömlő hangtól az élete függene, az egyik fakabát hátracsavarta a karomat, s már kattant is a bilincs.
- Te hatökör! Miért nem azt csináltad, amiben megállapodtunk, amit mondtam neked?! Egy egész csoport hónapos munkáját tetted tönkre! Ó Istenem, miért ezt a világ barmát vetetted elém?...

Mindig éreztem, eleganciám nem teljes. Hiába öltöttem magamra a legmenőbb öltönyöket, a legfinomabb nyakkendőket, valami sötét árnyat vetett rám. Nem tudtam, mi hibádzik, mi nincs rendben, csak a hiánya nyomasztott valaminek. Valaminek, amit egyelőre megnevezni sem tudtam. Mint amikor a király koronája nélkül huppan a trónszékébe: uralkodó is, meg nem is.

Mindig éreztem, eleganciám nem teljes. Hiába öltöttem magamra a legmenőbb öltönyöket, a legfinomabb nyakkendőket, valami sötét árnyat vetett rám. Nem tudtam, mi hibádzik, mi nincs rendben, csak a hiánya nyomasztott valaminek. Valaminek, amit egyelőre megnevezni sem tudtam. Mint amikor a király koronája nélkül huppan a trónszékébe: uralkodó is, meg nem is.

Török vagyok. Nem feltétlen a köztudatban élő ráncos-bugyogós, haját varkocsban viselő, törökmézet majszoló, és bazárba járó, inkább nagyon is europid vonásokkal bíró, száznyolcvan centi magas, vakító fehér fogsorú világpolgár, aki megtalálható bármely kávéház teraszán Fokföldtől Újzélandiig.