Ahmed vagyok...

Török vagyok. Nem feltétlen a köztudatban élő ráncos-bugyogós, haját varkocsban viselő, törökmézet majszoló, és bazárba járó, inkább nagyon is europid vonásokkal bíró, száznyolcvan centi magas, vakító fehér fogsorú világpolgár, aki megtalálható bármely kávéház teraszán Fokföldtől Újzélandiig. Ázsiai mivoltomat nem is árulhatná el más, mint parázs tekintetem, melyet úgy igyekszem palástolni, hogy félig leeresztett rostélyokon át figyelek. Szemgödreimben így két felnyílni készülő kagyló pihen sejtelmes csillogással, s nem is lehet beazonosítani, vajon a tenger egy visszamaradt parányi hullámai azok, vagy egy valódi felbecsülhetetlen igazgyöngyök.
Egy kicsit Hugo Pratt képregényfigurájához, Corto Maltesehez hasonlítok, ha nem is külsőleg, inkább csak mert álom és valóság között kifeszített kötélen egyensúlyozom, hol ide, hol amoda billenve.
Álmot és valóságot említettem volna? Akkor nem is írom mindezeket, csupán csak élem.
Visszavéve kicsit a karagőzből édesapám sokszorosan meglakolt a névadásom miatti gonosz tréfájáért, s talán más egyéb bűneiért is, melyet anyám, húgom, és ellenem valaha is elkövetett (többek között, hogy elhagyott bennünket, lelécelt egy másik nővel, hogy utána még csak híreket sem kaptunk felőle), mert amikor a suliban az Egri csillagokat tanultuk azt hiszem senki felmenőjét nem emlegették annyian a kegyetlenként elhíresült Jumurdzsák aprópóján, mint őt, holott soha nem volt „Törvényhozó” Szulejmán híve, inkább egy nagyon is református hatvallású szakmunkás Angyalföldről. Hónapokig tartó csuklása során nem csak a lelkét lehelte ki, de még sírjának domborulatja alatt is jó sokáig hullámzott a talaj, mintha csak eme erőteljes rezgések által fejezné ki a bűnös test szenteltföldbe helyezése fölötti aggodalmát valaki. Azért valaki, mert nem tisztázott, hogy Allah, Isten, Jézus, vagy Mohamed? Kereszt, vagy félhold? Korán, vagy Biblia? Vagy, vagy?...
„Török János igazi magyar ember volt – Isten nyugosztalja! - , jó szívvel gondolnak rá felesége Margit, fia Ahmed, lánya Izmir,”… - és itt még egy hosszan tartó felsorolás (részlet a halottbúcsúztató beszédből).
Hát, erről van itt szó kérem! Ahmed és Ismer – a Török vezetéknévvel. Mi volt ez nála? Pillanatnyi elborulás, elmezavar? A fél olvasottság, a félműveltség kifejezése, vagy nagyon is tudatosan eljövendő sorsunk egy eltervezett, előre megásott mederbe terelése? Mert ami velem megtörtént az anyakönyveztetés óta, a sorozatos fricskák, gúnyolódások, és támadások sorozataként, az nem is lehetett volna másként. Predesztinálva lettem utcagyerek, és mikor a kilencvenes évek közepe táján a Ceglédi út környékén a nyomomba szegődött egy járőr kocsi, egy cseppet sem lepődtem meg rajta.
Gondolatban Isztambulban (Bizáncban? Konstantinápolyban?) jártam, s éppen átmentem a Galata-hídon, hogy a túlpartról, Ázsiából nézzek visszafelé - ahonnét jó időben Európa lágyan ringó hajónak tűnt, rossz időben, viharban pedig ráncaitól szabadulni akaró öreg lotyónak, aki Botox-injekciókat bökdös idegességében a táskás szemei alá, hogy megfiatalodjék tőle -, amikor jól kivehető magyar szavak ütötték meg a fülemet.
- Szálljon csak be egy pillanatra!...
A Volkswagen Golf tetején forgó kék fény félreérthetetlenül rótta köreit, a bajszos rendőrnyomozó invitálásának pedig lehetetlen volt ellentmondani.
Legközelebb majd innen folytatom.